Beszélgetés Oravecz Nórával

Több mint, százezer követőt tudhat magáénak hazánk egyik legkiemelkedőbb bloggere, nem is beszélve könyveinek megannyi eladott példányáról. Miközben folyamatosan blogol, utazik és motiválja rajongóit, szakított egy kis időt arra, hogy egy kellemes beszélgetéssel övezett interjút készíthessek vele. A Gozsduban ülünk szombat délben és bár a technika ördöge megpróbál megakadályozni, a telefonom végül mégis az együttműködést választja. Én pedig kérdezni kezdem Nórát eddig felépített karrierjéről, tapasztalatairól és jövőbeli terveiről.

Gyakran megkérdezik, mi ihlette az Összekötvét. Én azonban arra lennék kíváncsi, hogy mennyi időbe telt, mire elhatároztad, hogy megírod? Jött az ötlet és már neki is láttál, vagy érlelgetted magadban a gondolatot egy darabig?

Nálam ez mindig úgy működik, hogy jön valami egyik napról a másikra és nem úgy, hogy most leülök és könyvet írok. Nyilván vannak, akik így csinálják, de nálam az alkotási folyamat annyira intuitív, hogy nincs ilyen. Eddig úgy működött, hogy jött egy gondolat, láttam valahol valamit és abból elindult egy sztori a fejemben én pedig élveztem ezt a fajta játékot. Mindennap leültem és általában egy hónap alatt kijött belőlem az alap, amire aztán később épült valami. Mindennap úgy ültem le, hogy ez bestseller lesz. Akkoriban napi nem több mint, egy órát szántam rá, mely során így álltam hozzá. Tudtam, hogyha bestseller lesz, sok emberhez jut el, és sokaknak segíthet. Ez volt a cél.
Az Igazi köteléknél azonban kicsit másabb volt a helyzet, ott már tudtam, hogy akarok egy második részt. Pár vonal körvonalazódott bennem, de nem tudtam, hogy mi lesz a sztori. Elkezdtem és két hónapot végigkínlódtam a megírásával, mert olyan mélyre sikerült nyúlnom, olyan érzésekről írtam, melyeket én is átéltem. Arról írni, ami neked a legmélyebb fájdalmad, nehéz.

Alapvetően Kloét és Benit valós személyek ihlették, vagy te raktad össze őket?

Összeraktam. Valójában, ha Benit vesszük alapul, azért szerettem volna az ő karakterét, mert ő a lányok végzete. Mindenkinek volt az életében legalább egy olyan pasi, mint ő. Aki zavaros, elérhetetlennek tűnik, mégis elérhető, ettől izgalmas. Kloé pedig egy nagyszájú lány,aki ahogy velem együtt sokan, hátrányos helyzetből indult. Rengeteg lány jön fel vidékről és próbálják megvalósítani önmagukat, így ezzel a helyzettel is tudnak azonosulni. Sokan kérdezik, mi köze van hozzám Kloénak, valójában van is, meg nincs is. Minden karakternek van hozzám köze, ugyanis azokból a hatásokból születnek, amik engem érnek.

Mi volt a legnehezebb ennek a két könyvnek a megírásában?
Ha az Összekötvét vesszük, a kiadó megtalálása volt a legnehezebb. Júliusban végeztem a könyvvel, és majd egy évbe tellett az, hogy a Librivel szerződjek. Addig négy kiadóval tárgyaltam. Volt, aki végül anyagi problémákkal küzdött, mások pedig bírálni kezdték a kéziratot, én meg sorra felálltam, mert tudtam, ez a könyv nem ilyen emberek által fog kimenni. Volt egy személy, aki azt mondta, amíg ő él, az Összekötve nem megy ki, én azonban ott hagytam őket, ugyanis amilyen energiát én teszek valamibe, a csapat többi része is olyat tegyen bele, másképp nem lesz eredményes. Az igazi kötelék-nél sokkal inkább a lelki része, az, hogy megírjam.

Milyen érzés, mikor azt mondják, hogy oké, kiadjuk, de írd át?
Ez minden kiadási folyamatnak a része. Amint megvan a kiadó, a következő rész az, hogy átírod. Ezt ne úgy képzeld el, hogy más lesz a sztori, egyszerűen csak annyit dolgoztál már a könyvön, hogy lehet, már észre sem veszed, hogy ellentmondás van benne. Ilyenkor kell egy szerkesztő, aki segít.

Mint azt említetted is, az írók gyakorta hozzátesznek karaktereikhez saját tulajdonságaikból, vagy éppen olyanból, melyről mindig is álmodtak. Ha a könyved valamelyik szereplőjének átvehetnéd a tulajdonságát, ki lenne az és miért?
Igazából, úgy gondolom, hogy teljesen rendben vagyok a saját életemmel. Nem szeretnék más tulajdonságából átvenni semmit. Én ezt tanultam meg kezelni és ezt kaptam. Soha nem gondolkodtam azon, hogy kitől, és mit vennék át.

Hamarosan újabb könyved fog megjelenni, mesélnél róla egy kicsit? Úgy tudom ez lesz az első motivációs könyved.
Igen, de előtte egy újabb 99 jelenik meg, ezt minden évben várhatják az Olvasók. Nagyon régi álmom volt az a könyv, amin most dolgozom, de erről még nem mondhatok túl sokat.

Most tértél vissza Amerikából, melyet sokszor említettél, hogy hatalmas álmod volt. Azt kaptad ez alatt a három hónap alatt, amire vágytál? Lehet egyáltalán arra számítani, hogy ezt és ezt fogod kapni az utazás során?

Lehet erre számítani, de szerintem butaság. Úgy mentem ki, hogy bármi történhet. Nem voltak elvárásaim. Megtanultam az életem során, hogy ha elvárásaim vannak valamivel szemben, nagyot lehet csalódni, ezt pedig nem akartam. Túl fontos volt Amerika számomra ahhoz, hogy csalódjak, így hát úgy mentem ki, hogy lesz, ami lesz, és végül minden nagyon szuperül sült el. Ha lett volna elvárásom, azt is felülmúlta volna. De nem volt. Így minden nap egy csoda volt. Az, hogy sétálok Hollywoodban, Penn Badgley-vel készítek interjút és látom Opraht… Egy dolog azonban beigazolódott, melyet gyerekkorom óta éreztem: nekem az az otthonom. Ezt New Yorkban éreztem igazán, de maga Amerika is. Ez pedig igazi megnyugvás, hogy mégsem éreztem rosszul, amikor azt mondtam, hogy nem ide tartozom. Az ilyen megérzésekre hallgatni kell! Ettől függetlenül viszont fontos, hogy azt az érzést, amit ott éreztem, valamilyen formában itt is meg tudjam valósítani. Persze ehhez néha inspirációra van szükség, ezért sokszor vissza fogok járni New Yorkba.

Miután hazaértél, szükséged volt pár napra, hogy kikapcsolj, azóta azonban ismételten pörögsz, folyamatosan frissítesz a blogodon, sorra írod a könyveket és mindemellett járod a világot is. Mi adja az energiát ahhoz, hogy mindennap képes legyél a maximumot nyújtani?

Az, hogy megtapasztaltam, milyen boldognak lenni. Amíg ki nem mentem Amerikába, nem tudtam, hogy milyen érzés az, hogy minden áldott napod egy csoda. Addig is imádtam az életemet, de az, amit kint éreztem, teljesen más volt. Egy újabb szint. Zseniális érzés, mikor a helyeden vagy.

Fejlődni szeretnék és tanulni. Amikor a legnagyobb álmaidat valóra váltod, az arra ösztönöz, hogy újabbakat találj ki, mert ha ezek sikerültek, akkor másokat is valóra tudsz váltani és nincsenek előtted határok.

Június óta már a blog, az előadásaim és a könyv teszik ki az életemet, ami szabaddá tesz. Az írás mindent biztosít számomra ahhoz, hogy boldog legyek.

Alig pár hete vagy itthon, máris újabb utazás van kilátásban. Mi volt az eddig meglátogatott helyek közül a kedvenced?
Amerikából New York, Európából pedig Lisszabon.

És melyik az a hely, ahol még nem jártál, de szeretnéd meglátogatni?
Ez érdekes, mert ha Amerikáról van szó, New Yorkot akarom újra meg újra látni, és nem érdekel más. Sok városban jártam kint, ezt most így érzem. Indiába és Távol-Keletre szívesen elutaznék egyszer, de nem érzem magamban azt a fajta vágyat, mint Amerika iránt, úgyhogy egyáltalán nem prioritás.

Hogyan hat az írói énedre az utazás?
Idő kérdése. Lisszabonban hét napot töltöttem, az első három nap felfedeztem a várost, a maradék négy napban pedig jutott időm az írásra, ezzel szemben New Yorkban annyi intenzív volt, hogy kevés volt az egy hét, így nehezen tudtam írni.

Mint azt tudjuk, nem csak írásban, de szóban is egyre inkább a rajongóid rendelkezésére állsz. Nem csak dedikálásokon, de személyesen és videóblogon is megtalálhatunk téged. Milyen érzés ez a blogoláshoz képest?
Teljesen más, mivel mindenhonnan mást kapsz. Mindig bennem volt, hogy szeretném kipróbálni a vlogolást, de kicsit féltem tőle. Elkezdtem megtanulni, hogyan kell videókat összevágni és ez egy egészen más érzést ad, mint a blogolás. Azt sem szabad elfelejteni, hogy van, aki a blogot nem olvassa, mert túl hosszú, viszont egy videóban ugyanazt tudom neki nyújtani.

A személyes találkozás megint mást ad. Amikor a laptop mögött töltöd az életed egy részét, nehezen tudod felfogni, hogy ’’egyik napról a másikra’’ ott egy rajongótábor, akik találkozni szeretnének veled. A személyes találkozókat azért is találtam ki, mert ők már ismernek engem, így pedig én is megismerhetem őket.

Az ismertté válás velejárója a megannyi negatív vélemény. Mind a mai napig kapsz vádakat, miszerint közhelyes vagy, vagy éppen az írásaidat más, külföldi íróktól veszed át. Hogyan birkózol meg ezekkel? Lehetséges egyszerűen csak figyelmen kívül hagyni mindezt?

Kizárni nem fogod, de ha olyan háttérrel jössz, mint amilyennel én, akkor mindez nem fog érdekelni. Sokszor támadtak a suliban is, mert határozott voltam, ma már lepereg rólam a negatív kritika. Persze, ha valaki olyat mond, amiből fejlődni tudok, az szuper, de ilyet még nem nagyon kaptam...

A negatív hullám egyébként onnan indult ki, hogy az újságírók nem olvastak utánam, csak annyit láttak, hogy a Facebook-on megosztottam gondolatokat, ők pedig azonnal Coelho-hoz kezdtek hasonlítani. Azt azonban nem nézték, hogy van mögötte egy blog, amit hét éve vezetek. Viszont azt sem szabad elfelejteni, hogy a támadás nagy ismertséget hozott, és többnyire ennek köszönhetően tudtam három hónapot az USA-ban tölteni. Gyakorlatilag az álmaim megvalósítását az utálóknak is köszönhetem.

Rengeteg terved van a jövőre és úgy tűnik sosem fogysz ki belőlük. Így hát, kíváncsi lennék, hogyan látod magad 10 év múlva?
Sokat fogok utazni, ahogy azt most is teszem. Szeretnék dokumentumfilmeket gyártani olyan emberek életéről, akik mertek változtatni és valamiben óriási sikert értek el. Jövőre New Yorkban részt veszek egy kreatív írás tanfolyamon, szóval sok izgalom áll még előttem. És amivel az utóbbi időben nagyon kacérkodom, forgatókönyvírás, szeretnék sorozatot írni.

Ha már a jövőről beszélgetünk: fogunk téged is olyan nagyszabású előadáson látni, mint Opraht? Van ilyesfajta indittatásod? Ha nem is Amerikában, de idehaza.
Nem hiszem, hogy itt fogok letelepedni. Teszem a dolgomat, fejlődök, de emellett angolul is ugyanezt csinálom. Nagyon sok munkát kell még ebbe beletenni, de az út, amin vagyok ehhez is vezethet. Voltam olyan előadáson, ahol nem hittem el, hogy azok az előadók, akik kint állnak akkora figyelmet kapnak, amekkorát, miközben semmit sem adnak, csak butaságokat beszélnek.

Beszélgetésünk végére megértettem: mindennek az alapja, az önmagunkba vetett hitünk. Ha bízunk abban, hogy álmaink egy napon valóra fognak válni, és ha teszünk is érte, bizony egyszer csak azt vesszük észre, hogy legyőztünk minden akadályt és elértük, amit akartunk.
Őszintén hálás vagyok Nórinak, amiért lehetőséget adott, hogy ez az interjú megvalósuljon. Nem csak egy esélyt adott számomra, de szavaival rámutatott, hogy mi a helyes hozzáállás az élethez.